Hétköznapok elégiája
Gábor Marianne emlékkiállítása a Szépháromban
Fülep Lajos említi egyik művészetfilozófiai
feljegyzésében, hogy „A művészet továbbgondolt, továbbvitt – s valamilyen
irányban mindig végig vitt világ.” Hogy egy életmű miképpen függ össze azzal a
valósággal, amely életre hívta, s hogy milyen áttételek révén válhat
artisztikus világgá – ennek sokféle példáját látni.
Czimbal Gyula fotóművész egyik fotóján, amelyet a XXXI. magyar sajtófotó
pályázaton mutatott be, egy idős hölgy portréja látható. A fejportré nem valóságos
táji vagy tárgyi közegbe ágyazódik, hanem képi absztrakcióba, a valóságosból
képzett, felismerhetően festett képbe. Ez utóbbi természetesen fogadja be,
csaknem elnyeli az előbbit: a portréfej a háttéri absztrakció részévé lesz,
feloldódik benne.
Az arc felénk tekint, szemben a képi háttérből kibontakozó esernyős nőalakkal,
valamint a tőle szokatlanul távol álló gyermekkel, akik csak hátukat mutatják. A
szikár fej kissé előrebillen, mintha csak a feltűzött hajköteg tartaná. A szemöldökök
enyhén, de feltűnően, látványosan felugranak, a szemhéjak meg éppen hogy mintha
leesnének: az élesen kitekintő szemekben nyernek támasztékot. S ezek messzire
nyújtóznak. Gábor Marianne, a portréalany mintha mondana valamit, de éppen csak
résnyire nyitja meg ajkait. Az arc egésze egyszerre állít és kérdez. Mégis! De
hogyan?
A portréalany mögött feltűnő kép a művész egyik
munkája: Óriás esernyő alatt. A nő,
feje fölött esernyővel, s a gyermek, továbbá egy hasonlóképpen távol álló másik
gyermek, valamint egy kutya Gábor Marianne alakjának takarásában: mindannyian
korlát előtt állnak. Előttük sűrűnek, átláthatatlannak, de néhol mégis áttetszőnek
tűnik a Semmi. Például a festett kép tetején, éppen az esernyős nőalak
vonalában: a gomolygásba rejtve, kimondatlan, ködösen valami fejforma
bontakozik, nyílik meg. A fotón e mozzanat nem látható, Czimbal kompozíciója
nélküle is teljes. Megtalált, eljegyzett fotólelemény.
Gábor Marianne életműve viszont e kép ismerete, teljes látványa nélkül
feltétlenül szegényesebb volna. Furcsamód az esernyő (védernyő!) csak a
nőalakot fedi, holott…És éppen ezért: miért is volna óriás? Csakis úgy és
akkor, ha az esernyő sokkalta nagyobb, mert más valami, mint amit a kép egészen
nyilvánvalóan jelez. A kicsi esernyő valójában nagy, valóban óriás (noha
láthatóan kicsi), hiszen maga az enyhén kitáruló égbolton megnyíló „gazda” teremtő
és megtartó szándéka, akarata. Antropomorf módon persze csak a róla való megemlékezés,
vagy egyszerűen a foszlékony emberi emlékezet.
A Jászi Galéria vendéghelyen, a Széphárom Galériában
rendezett Gábor Marianne tárlata immár a második alkalom, hogy a kissé elfeledett
vagy még inkább fel nem ismert, noha jelentős festői világra irányítsa a
figyelmet. Jelen tárlat, amely az életmű csaknem minden periódusából szemezget,
noha az utolsó két évtizedből nem – tisztelgő emlékkiállítás a néhány éve
elhunyt festőművész előtt. Három térben – léptékében és jellegében – három
különböző típusú mű-együttes jelenik meg. Az emeleti blokkban kisebb rajzok és
akvarellek, javarészt vegyes technikai kivitelezésben, a két földszintiben
pedig az életmű inkább ismert darabjai: alak- és fejportrék, tájképek, néhány
helyzetkép, életkép. Képek a hétköznapokból, de nem csupán a szokványosan, így
szinte észrevétlen megéltekből, hanem a kivételesekből, a kiélezettekből is.
A kiállítási anyag reprezentatív és meggyőző, noha olykor szinte eszköztelen, a
minimalizmust súroló, bármiféle kategóriát csak erőltetetten viselő festészetet
mutat. Talán éppen ezért e tárlaton furcsamód nem a frekventált, jelentős
gyűjteményekben szereplő műtípusok keltenek erősebb figyelmet, inkább a
jelentéktelenebbnek tűnők összessége révén kirajzolódó szemlélet, alkotói
metódus nyomán létrejött alkotások.
S. Nagy Katalin, a kiállítás rendező kurátora, Gábor Marianne egyik monográfusa
egy írásában, mini-esszébe fogott gondolatkísérletében a teraszon, a teraszról
elmélkedik. A teraszról, amely – egyéb vonatkozásai mellett – köztes helyzetű:
a külvilággal éppen úgy kapcsolatban áll, mint a belsővel, az otthonnal, a
családdal. Így talán nem, vagy kevéssé meglepő, hogy a kiállítási anyag
középponti helyén, a kiállítótérbe lépő látogató első tekintetére visszaköszönve
éppen a Terasz című, festői értékeit
tekintve talán nem különösebben jelentékeny Gábor Marianne alkotás jelenik meg.
Indokoltan. Mert talán valóságosan vagy inkább szimbolikusan: az ott
megfogalmazódott gondolatok és látványok képi ellenjegyei születtek meg az életmű
legfontosabb alkotásaiban, de a kevésbé lényegesekben is.
A két nagyobb kiállítótérben többségében olajjal
farostra, falemezre készült munkák jelennek meg: nagy számban fej- és egész
alakos portrék, illetve tájképek, ritkább az életkép jellegű munka (Kártyázók, 1985). A farostlemez, Gábor
Marianne tipikus és változatos felülethordozója. Néhol a farost érdesebb,
rusztikusabb felületét fordítja felénk, mint a Rózsaszín szoknyás önarckép (1959) című alkotáson, máskor a falemez
eredeti színét és anyagszerűségét is a kép szerves alkotórészének tekinti, mint
az erős benyomást keltő Szabó Imre
levélhordárunk (1960) című munkán.
Az emeleti kiállítótér alkotásai többnyire
paszpartuba foglalt kicsiny remeklések: toll- és ceruzarajzok, akvarellek,
gyakran vegyes technikai kivitelezésben. Jobbára méretük okán kerülhettek
egymás társaságába, hiszen portrék és tájképek, alkalmi impressziók egyaránt
jelen vannak. (Hasonló jellegű művek minden bizonnyal számosan lappanganak a hagyatékban.)
Ezen aprócska munkák pontosan jelzik Gábor Marianne munkamódszerét: a
gesztusszerűen felrakott festékfoltokra minimális felülírások, tollvonások
kerültek (vagy olykor éppen fordítva), amelyek figurákat éppen úgy előhívtak,
mint téri helyzeteket.
Hasonló közvetlenségre és minimalizmusra a lenti termekben is láthatunk példákat.
A kicsi hullámpapírra vetett, filozofikus kifutású Egyedül című munka két oldalán megjelenő figura vélhetőleg egy
férfi s egy nő, „kalapjuk” erre látszik utalni. Köztük, középen, egy függőleges
sávban valamiféle oszlop jelenik meg, miként az alakok teste is oszlopszerűen merev,
amelyekhez keresetlen egyszerűséggel illeszkednek a tollal odavetett
háromszögfejek. A képen ugyan ketten
állnak, egyedül is ketten, együtt
is egyedül.
Van e képekben valami nyugtalanító, idill helyett
elégikus, amely a hétköznapokat, a mindennapokat is átjárja. Idill és elégia:
Gábor Marianne festészete talán lehetett volna inkább az idill megszólaltatója,
alkatához ez inkább illett volna: ha ezt egy jobb sors engedi, jóváhagyja, s ha
az idill megélése kellő alapot nyújthatna bármikor is, ha felverhetné az
alkotóakaratot, hogy képek szülője legyen.
Idill helyett elégia, talán ebből is fakad valami nem nyilvánvaló képi elzárkózás:
hogy az általa megéltet-tudottat a maga nyers valóságában mégsem mondta,
mondhatta el. Finomít, disztingvál. Csak utal, jelez. Mivel olyasmi jelenik meg
munkáin, amiről igazán jól csak a képíró tudhat, s mással kevéssé megosztható.
Mert valódi témája, amelyet döntő élet- vagy létélménye nyomán képbe
kívánhatott volna fogalmazni: nehezen kifejezhető. Mégis látunk ilyen irányú példákat.
Alkotómódszere ilyenkor monologikus, belső beszéd, tekintet nélkül arra, hogy a
mi a kép témája. A Széphárom földszinti, baloldali termében, egymás közelében
ilyen munkák kaptak helyet: az Üldözöttekkisorozat darabjai. Képek a jobbára kimondhatatlanról, vagy a nehezen
megszólaltathatóról. Az Üldözöttek III.című képen például különböző életkorú és nemű portréfejek állnak sorban egy
széltében megnyújtott képen, hátterükben valamiféle tengertáj tűnik fel, minden
fogódzó nélkül.
Akik egykor csak a jelennek éltek, hogy túléljenek,
utóbb csak a múltban. Oda szorulnak. Mondjuk a teraszra. Hiszen a terasz az
emlékezés helye. A terasz, ahonnan széttekint az ember, s ahol kezdetben talán
leköti figyelmét az eléje táruló látvány, ám utóbb s tartósabban az veszi át ennek
helyét, amit egy éppen sötétedésbe tartó vonat ablakában látunk: saját magunk,
privát emlékezetünk. Gábor Marianne, az alkotó mintha mindig csak a teraszon üldögélt volna.
Kissé mindig rajta-kívüle annak, ami előtte-alatta zajlik – emlékeibe, emlékezetébe
kötve.